Nem tudom más is így van-e vele, de Dani nagyon megszenved a kis fogaival! Most épp a 9-10.-et várjuk, hogy kibújjon (szemfogak), de úgy veszem észre, hogy csak a kínlódás van, de fog sehol.. Múlt csütörtökön már kórházba kellett vinni a drágámat, mert annyira örjöngött. Amikor reggel felébredt, nekem már akkor gyanús volt. Egyfolytában csak sírt, semmi nem volt jó neki. Megérkeztek értünk a szüleim (a papi akit Dani annyira imád!), de nem örült egy percig sem, csak sírt és sírt. Adtam neki fájdalomcsillapítót, így az utazás egészen jól telt, de utána a rémálom csak fokozódott. Beraktuk a kiságyba, de csak sírt és dobálta magát, aztán felvettem, de majdnem kiugrott a kezemből, akkor leraktam a földre, de ott is csak vergődött szegény, mint egy törött szárnyú madár! Aztán apu felvette és gyerekek.... Nem akartam hinni a szememnek! Dani csak üvöltött és üvöltött és a tekintete.... Mint aki nincs is magánál! Mint aki épp az őrület határan van! Sírni kezdtem és közben a szívem majdnem megszakadt érte! Bevittük gyorsan a munkahelyemre és megnézte az egyik doktornő, de nem talált nála semmit. Mert hogy mi ekkor még nem is gondoltuk, hogy a fogától sír ennyire! Azt mondta, hogy hazajöhet, de ha délutánra sem javul, vagy esetleg roszabb lesz, vigyük be és felveszi az intenzívre egy teljes kivizsgálásra. Hazamentünk és anyósomat is felhívtuk, mire mondja, hogy nagyon vigyázzunk vele, mert az apja annó "fogfrászt" kapott és pont a szemfogak kibújásakor. Őt injekciózni kellett és fel is vágtág az ínyét, mert magától nem tudott kibújni a fogakcsa. Hát, szép, mondom... Mi vár még ránk! Mert persze ezek után a z csúnya fog még mindig nem bújt elő!